Eltelt szinte az egész tavasz, anélkül hogy írtam volna ide a blogra nektek. Néha nagyon nehéz összeszedni a gondolataim, sok minden történt az elmúlt időben, és ha belegondolok eléggé átalakult az életünk sok szempontból, amihez kissé nehéz hozzászokni. Lassan már olyan, mintha csak “picsogós” blog lenne ez, ha belegondolok az elmúlt 5-6 évünk tökre gondtalanul és vidáman telt, utazgattunk meg boldogan éltünk, viszont az utóbbi 1-2 évben mintha folyamatosan a rossz dolgok érnének minket. Mindig ezen dilemmázok, hogy érdemes-e ezeket leírni, de aztán végül arra jutok, hogy sajnos ez is az élet része, tulajdonképpen nem lehet megkerülni. Egyszer fent, egyszer lent, ugye…

Kicsit nehéz így utólag összeszednem, hogy mik történtek az elmúlt időben, de azért megpróbálom. Anyukám műtétje eléggé kibillentette a világot a négy sarkából számunkra. Nehezen vészeltük át azt az időszakot amíg kórházban és rehabilitáción volt, nagyon vártuk háza, sok félelemmel és szomorúsággal voltunk tele. Nagyon jó érzés volt végre hazahozni, és “biztonságban tudni”. Sokáig viszont nem örülhettünk, mert márciusban apukám lett rosszul egyik éjjel, Karinak kellett bevinnie a sürgősségire, bélelzáródás gyanújával. Egy teljes napot volt bent, estére szerencsére kiengedték műtét nélkül, viszont katétert kellett kapnia, amit sajnos azóta is hord. Nagyon leromlott az állapota, és komoly beszélgetések meg vívódások után végül úgy döntött hogy nem jön már vissza dolgozni. Engem ez is nagyon megviselt, mert szerettem hogy kollégák voltunk és itt bent a cégnél is együtt lehettünk, mióta itt vagyok. Nagyon furcsa volt eleinte hogy úgymond “magamra maradtam”. Közben az egyik kollégám is kórházba került, kiszakadt az ősszel műtött sérve, így már csak hárman maradtunk diszpécserek, ami kb. tarthatatlan állapotot idézett elő, mert 1 nap pihenőkkel dolgoztunk 12 órákat egyhuzamban, sokszor 3× vagy 4× egymás után. Hulla fáradtak vagyunk. Muszáj volt lépni, és keresni egy új embert, akit most tanítunk be, és reményeink szerint júniusban már beállhat közénk. Talán lesz remény rá, hogy kapok még szabadnapot ebben az évben, rám férne..

Az állatkáinkkal is folyton van valami, lassan már a “ne is kérdezd” kategória. A Cirmos cicánk megellett márciusban. Vagy mondjuk úgy, hogy félig… Sajnos csak egy cicát tudott megszülni, a többiek bent akadtak, ezért hajnali 2-kor rohantunk vele Tolnára sürgősségi műtétre, ahol megcsászározták és kipakolták szegénykémet. 1-2 napig kérdéses volt, hogy az egyetlen kiscicája megmarad-e. Cseppentővel etettük és hajszárítóval melegítettük neki a pokrócokat, amíg az anyukája ébredezett a műtétből és végre meg tudta szoptatni. Azóta szerencsére a picike jól van, az anyukát pedig a héten viszem egy következő műtétre, mert kiderült hogy hasi sérve van, így ismét lesz miért aggódni. Nagyon féltem, ő a legcukibb cicám eddig! Bono kombinált oltást kapott pár hete, amitől kijött az allergiája és egész éjjel vakaródzott, így hát vele is megjártuk az ügyeletet, ahol szurit kellett kapnia, szóval ezen az éjszakán se nagyon aludtunk. Már kezdek hozzászokni a folyamatos ügyeletre mászkáláshoz, az a furcsa ha egyik éjjel nincs semmi, ami miatt izgulnom kellene. A fekete cicánkat, apu kedvencét, megtámadta egy vírus, amitől felgyűlt a hasüregében valami szalmasárga folyadék. Úgy nézett ki szegénykém, mintha terhes lenne, két hétig hordtam folyamatosan az orvoshoz, mindenféle vizsgálatot elvégeztek, FIP-re negatív volt, vettek kenetet a folyadékból, vért, labort csináltak, ultrahangot, mindent. Valószínű hogy a máját támadta meg a vírus, és sajnos el kellett engednünk őt. Már csak vegetált és szenvedett. Borzalmas volt, még én sosem mondtam ki egy állat fölött, hogy jó akkor itt most vége. Honnan tudja az ember hogy helyesen cselekszik? Hogy vehetjük a bátorságot hogy mi mondjuk ki egy élőlény felett a halálos ítéletet? Ezek jártak a femeben, és ugyanakkor tudom hogy ez volt a jó döntés, mégis egész nap sírtam. Anyával temettük el, kék nefelejcset raktunk a sírjára búcsúzóul. Estére össze kellett szednem magam, mert Pécsre voltunk hivatalosak Karival az egyik legjobb barátnőm esküvőjére és lakodalmára. Feltettem egy tonna sminket és elindultunk. Késve ugyan, de ott voltunk és nem maradtam le az élete egyik fontos eseményéről. Nagyon örültem nekik, láttam hogy boldogok és ez jó érzéssel töltött el. Még sosem voltam Pécsen a Pezsgőházban (itt volt a lagzi), de nagyon tetszett, és szerintem az ő stílusukhoz illő bulit sikerült összehozni. Remélem hosszú és boldog életük lesz!

Nem is tudom, miről meséljek még. Vagy jót, vagy semmit, nem igaz? Végülis azért jó is van, persze. Semmi nem csak fekete és fehér. Ezeket a nehézségeket leszámítva a szokásos, mindennapi életünket éljük. Most úgy alakult hogy Karival ketten maradtunk a teljes emeletre a házban (mamának nagyon nehezen megy a lépcsőzés már, ezért leköltöztettük a földszintre), úgyhogy nyárra tervezünk egy teljes felújítást (padló, festés, gipszkartonozás, ablakcserék, miegymás). Hatalmas felfordulás lesz, de nagyon várom, jó lesz hogy kicsit kibővül az életterünk, több lesz a hely, végre lesz normális hálószobánk, rend lesz és tisztaság, új bútorok, és szeretek tervezgetni is hogy mi milyen legyen, színek formák, stb. Remélem sikerül a folyamatot majd képekkel is dokumentálnom!

Ha már a képeknél tartunk, azért igyekeztem a tavasz során is kattintgatni párat. Jártunk itt-ott, rádióztunk Szálkán, Húsvétoltunk, sütöttünk-főztünk, Bonoval minden nap sétálunk, igyekszünk a kertben is ténykedni, szabad levegőn lenni sokat, vidámnak lenni akkor is, mikor semmi okunk rá. Teljesen nem vagyok letargiában, nem kell aggódni, csak kicsit nehezebb ez az életszakasz most, de majd biztos megint kisüt felettünk a nap. Durkkoljatok!