Viszonylag szokatlan és hosszú szöveges bejegyzés következik, aki unja a vezetés/autózás témát az kérem most ugorjon! Szándékosan nem írtam a blogra erről a témáról korábban, talán babonából sem, és mert nem akartam túlzásba vinni a picsogást. Úgy gondoltam majd inkább a végén, egyben, mindent. Nos, ez jön most! 🙂

A bejegyzésem fő apropója hogy tegnap SIKERES FORGALMI VIZSGÁT TETTEM B KATEGÓRIÁBÓL!!!! Ma intéztem a papírokat, ami azt jelenti hogy kb. 2 héten belül a kezemben foghatom majd életem első jogosítványát. Azt hiszem nem is lehetnék boldogabb jelenleg, de persze idáig egy nem túl egyszerű, s némiképp rögös út vezetett…

A MÚLT: Ez már-már történelem, annyira messzinek tűnik, mikor az egyetem alatt az akkori párommal még rengeteget jártunk busszal Szekszárd – Pécs között ingázva. Minden héten kétszer tettük meg a távot, ami gyakorlatilag a sok helyijárattal és a távolságikkal órákat vett el az életünkből, és én ezt baromira utáltam. Akkor jött a világmegváltó ötletem hogy közösen iratkozzunk be egy tanfolyamra és szerezzünk magunknak jogosítványt, mert az tök jó lesz! Szerencsére a párom partner volt ebben, közösen szépen nekiindultunk, és sorra vettük is az akadályokat. Választottunk egy sulit, beiratkoztunk, lelkesen jártunk a tanfolyamra, okosodtunk. Az első vizsgánk a KRESZ volt, amiben így utólag már érzem hogy elég bizonytalan voltam, mégis elsőre átmentem a teszten. Ezután jött az egészségügyi, amitől nagyon tartottam. Alapból nem szeretem a vért, a sérüléseket, ilyenekről többnyire még hallani sem akarok, nemhogy vizsgán beszélni ezekről a dolgokról. Végül rájöttem hogy nem kellett volna izgulnom, nagyon könnyű volt, gond nélkül ment ez is. És innen jött csak az igazán izgalmas része a dolognak, mikor elkezdhettem vezetni egy kis Opel Astrán. Az oktatómat Ákosnak hívták, egy középkorú pasi volt és viszonylag rendes és kedves. Jól kijöttünk és nagyon új szituáció volt akkor hogy életemben először elindulok egy autóval, én ülök a kormány mögött, élveztem és tökre be voltam zsongva. Ügyes voltam és éreztem is hogy nem megy rosszul, de voltak persze mélypontok amikor Ákos néha keményebben rám szólt, ettől én befeszültem és csak még rosszabbul teljesítettem. Elég ingadozóan vezettem, hol nagyon jól, hol kevésbé, de azért haladtunk szépen előre a tanfolyammal, majd eljött a rutinvizsga ideje. Az első alkalommal hihetetlen ideges voltam, állandóan lefulladtam a gyakorláson, remegett a lábam, egyszerűen nem bírtam koncentrálni. Számos vizsgám volt életemben, de ez új volt és más, és fogalmam sem volt hogy fogok majd egy ilyen szituációban teljesíteni. Sajnos tökre lefagytam az egésztől, és persze nem is sikerült megcsinálnom. Akkor nagyon szomorú voltam, emlékszem hogy egész nap sírtam, és nehezen tudtam csak magam összekanalazni. Valami csodával határos módon a második vizsgámra már teljesen nyugodtan érkeztem, mindent szépen megcsináltam és túl voltam az első nehezebb/gyakorlati megmérettetésen. Szuper érzés volt!!! Még most is tisztán emlékszem az élményre mikor először mentünk ki a forgalomba, és én Pécsen a hatalmas Árkád előtt vezettem azon a többsávos úton, ahol ezer autó ment mellettem, és ahol korábban csak utasként közlekedtem. Hihetetlen furcsa és egyben jó érzés volt!!! Kb. nyár közepéig folytattam szépen a vezetést. Akkor kezdődött azt hiszem az én pech-szériám. A magánéletemben elég nagy változások álltak be: egyrészt elfogyott az ösztöndíjam amiből az óráimat finanszíroztam, másrészt nagy törés volt hogy a párommal szakítottunk, majd hazaköltöztem, szerelmes lettem, megjelent az életemben Kari, visszaköltöztem Pécsre, lakást kellett keresnem, szigorlat, diplomamunka, államvizsga, majd újra hazaköltöztem, és ráadásul az oktatóm is súlyos beteg lett, rákos, így fel is hagyott egy időre a tanítással. Ezután munkát kaptam Szekszárdon és sínre került az életem, a jogosítvány téma viszont jegelődött és nem is éreztem hogy komolyabban foglalkozni szeretnék ezzel, egyszerűen nem volt rá szükségem. Ha valahova menni akartam apa vagy Kari elvittek, ha meg úgy adódott akkor buszoztam.

10706770_1522726651306475_484579646_n

A JELEN: Az idők során aztán egyre többször merült fel a téma hogy milyen jó lenne ha tudnék vezetni, elmehetnék egyedül is helyekre, intézhetném a kis dolgaim, sokkal önállóbb lennék, és különben is, egyszer már nekiindultam, miért is adtam fel?! Valójában azt hiszem hogy sok félelmet halmoztam fel magamban ezzel kapcsolatban, amin nem tudtam átlépni. És itt jön a barátnőm/kolléganőm a képbe. Történetesen Ági nem csak a munkatársam, hanem mint kiderült egy autósiskolánál KRESZt is oktat. Természetesen hallott az én kis sztorimról, és állandóan pushingolt hogy próbáljam meg újra, adjak magamnak esélyt, ne meneküljek el a dolog elől. Aztán persze Kari, apa és a családom is egyre inkább ilyen irányba kezdett terelgetni. Amikor télen megsérült a lábam, azt hiszem az nagyon nagy löketet adott hogy úgy érezzem a kezembe kell vegyem az irányítást és mernem kell önállónak és felnőttnek lenni, új dolgokat kipróbálni. Áprilisban egyszer csak azt vettem észre hogy már úton vagyok Ágihoz és elkezdtem újra KRESZ tanfolyamra járni. Baromira élveztem a tanulást! Új lendületet adott, egy csomó minden előjött a múltból amire még emlékeztem. Nagyon jó kis csapat gyűlt össze az órán, sokat nevettünk és poénkodtunk. Abszolút nem volt olyan iskolai szigor jellege a dolognak, mindig szívesen mentem. A vizsgára szuper-felkészülten indultam, aminek ismét meglett az eredménye és sikeresen átmentem. Jó érzés volt és egyben feszült is lettem, tudván hogy innen jön majd a komoly része a dolognak, hiszen Ágit ismertem, tudtam mire számíthatok, de fogalmam sem volt hogy milyen lesz az új oktatóm és vajon milyen leszek én az autóban (ismét), mennyire tudunk majd együtt dolgozni?! Utólag kiderült hogy nem kellett volna aggódnom. Józsi, az új oktatom szuperül passzolt hozzám. Egy piros V. VW Golfon vezethettem. A legelső órán már rengeteget beszélgettünk Józsival. Elmondtam neki az előéletemet, amitől ő nem rettent el, hanem abszolút kíváncsian állt hozzá hogy vajon mit tudhatok és milyen szinten állok a sok kihagyott év után a vezetésben. Nagyon imádtam a rutinpályán kanyarogni kettesben. Szépen mentek a manőverek és jól éreztük magunkat együtt. Józsi sokkal lazább és nyitottabb személyiség volt az előző oktatómnál, sok mindenre rávilágított amit rosszul csináltam és kijavított rossz berögzüléseket is bennem. Amikor először mentünk ki Szekszárdon a forgalomba akkor azért rám jött a para rendesen, egyből traktrot kellett előzgetnem, biciklist kerülgetni, fura volt és eléggé bénáztam is. Idővel aztán ráéreztem a dologra és ha a  Józsi valamit megjegyzett azt igyekeztem megfogadni és úgy csinálni ahogyan ő mondja. Különleges élmény volt mikor az útvonalak közül végre az M9-re mentünk. A munkámnak kb. a felét ez az autóút teszi ki ezért szoros szálak fűznek hozzá. Annyira jó volt hogy most végre én megyek itt az autóval, nem csak az anyósülésen ülök, látom a szakmai dolgokat és közben vezetek. Kb. a 20. órám környékén Józsi elhozta az egyik tanítványát az órámra, így én vezettem, és Timivel kiegészülve hármasban autókáztunk. Hamar kiderült hogy sok közös van bennünk, így nem csak a vezetés élményével de egy új baráttal is gazdagabb lettem! Nagyon sokat poénkodtunk és heccelődtünk egymással hárman, már-már karneváli volt a hangulat, és egy idő után egyértelmű volt hogy ha én vezetek akkor Timi is jön, annyira jól érezte magát velünk. Éreztem hogy a vezetésben is egyre ügyesebb vagyok és magabiztosabb, egészen a forgalmi vizsgámig minden nagyon jól ment. Akkor már persze nőtt bennem a feszültség és két órával a vizsga előtt volt egy nehezebb napom, amikor úgy igazán semmi sem sikerült, Józsi is morcosabb volt és az útvonal felénél elsírtam magam. Szerencsére sikerült ezen túllendülni, mindketten betudtuk annak hogy én érzékenyebb voltam, Józsi meg túl kemény volt velem, és a következő órákra már úgy mentem mintha mi sem történt volna. Az első vizsgámon kifogtam az egyetlen vizsgabiztost akit látásból már ismertem. Örültem neki hogy ő jött, szimpatikus idősebb úr volt, és az én forgalmimon is nagyon korrektül viselkedett velem végig. Szépen vezettem, megcsináltam mindent amit kellett, már úgy éreztem hogy itt minden oké. Kb 50 percet vezettem és az útvonal végén egy merőleges tolatás manővert nem tudtam megcsinálni. Túl sokszor korrigáltam, rámjött a pánik, és így sajnos nem sikerült. Érdekes hogy akkor nem törtem le és erősnek mutattam magam, de azért otthon bizony eltört a mécses és végül kisebb megszakításokkal egész nap sírdogáltam. Nagyon bántott a dolog, mert úgy éreztem hogy jól felkészültem, és bosszantó volt így a vizsga végén elbukni. A vizsgabiztos is mondta hogy mennyire megérdemeltem volna a jogsit, látszott hogy ügyes vagyok és nagyon akarom és küzdök, de sajnos így nem adhatja meg. Úgy döntöttem hogy ha már eddig eljutottam akkor tűzön-vízen is átmegyek, és ha kell ötször fogok vizsgára jönni, de nem adom fel! Így két héttel később újabb időpontot kaptam forgalmira. Hát a feszültség a levegőben szerintem simán tapintható volt. Józsi is szörnyen izgult értem, de iszonyú jó pozitív energiák jöttek felőle végig. Megsimogatott, próbált nyugtatgatni, és valahogy sikerült elérnie hogy viszonylag emberi formában tudtam beülni a kocsiba (ugyanazzal a vizsgabiztossal a hátam mögött akinél korábban elvéreztem). Szerencsém volt az útvonalban is, mert másodszorra olyat húztam ahol rögtön a vizsga elején meg kellett csináljam a merőleges parkolásokat, ami számomra a mumus volt. A tolatásnál mindenem remegett, és igaz hogy kicsit ferdén, de beálltam a választott helyre. Innentől le mertem picit engedni, és az egész útvonalat végigcsináltam, minimális bakikkal. Józsi mellettem imádkozott és láttam hogy mennyire boldog mikor valamit ügyesen végrehajtottam. Többször mosolygott rám és mutogatta hogy “oké, jó lesz!”. Mikor már a pálya felé mentünk vissza és még mindig én vezettem akkor sem tudtam teljesen felengedni, csak mikor már leparkoltam és a vizsgabiztos gratulált a sikeres forgalmihoz. Hihetetlen jó érzés volt, Józsinak akkora puszit adtam hogy majdnem leszakadt a feje!!! Talán számomra nem is a jogosítvány volt annyira fontos, hanem ez már valami több volt ennél. Hogy megmutassam magamnak, a családnak, a barátoknak, mindenkinek hogy igenis képes vagyok erre. Szembe tudok nézni a félelmeimmel, ki tudok lépni a komfortzónámból, meg tudom csinálni, nem fogom feladni és küzdeni fogok. És mindennek az áprilistól szeptemberig tartó folyamatnak meglett végre az eredménye!!!! Tegnap egész nap pörögtem még a melóban. Mindenkinek elújságoltam a hírt. Iszonyú megható volt hogy a barátaim és számomra fontos emberek mennyire drukkoltak nekem és izgultak értem. Mikor bejöttem a munkába az irodában konkrétan örömujjongás volt, mindenki szaladt előre hogy “na mi volt? hogy volt? gratulálhatunk?”. Ilyenkor látszik igazán hogy az ember milyen barátokkal van körülvéve és kik azok akik tényleg figyelnek ránk és az érzéseinkre. Hosszú és tanulságos út volt és sokat tanultam magamról, a vezetésről és körülöttem az emberekről. És nagyon hálás vagyok a sorsnak hogy végig tudtam ezt csinálni! Azt hiszem itt az ömlengésem vége, és legközelebb már jogsis képekkel jelentkezem!!!! Köszi, hogy elolvastátok, jó volt kiírni magamból! ♥