Ideje csokorba szedni az elmúlt hetek élményeit, amik jórészt az Őcsényben zajlott 59. Magyar Vitorlázórepülő Nemzeti Bajnokság és Vitorlázórepülő Elő- Európa Bajnokság-hoz kötődnek. Szép hosszú neve van a versenynek! Biztos már tudjátok, hiszen említettem itt hogy vitorlás körökben ez egy elég nagyszabású verseny, aminek idén már mi is részesei lehettünk. Mióta Kari belépett a klubba sokszor volt ez téma, és serényen készülődtek rá kint a reptéren a fiúk. Igazából most is azt láttam mint anno a Gemenc Event idején, hogy hihetetlen hogy mennyi mindenre kell szervezőként tekintettel lenni, egy csomó mindenre oda kell figyelni, még ha szükséges technika és tudás meg is van, rengeteg kapcsolat, összekötettés, energia és munka egy ilyen esemény lebonyolítása.

ocseny_pre_gliding_ec

Karival már hetek óta készültünk mi is a versenyre. Ugyan ő nem repült most, de a teljes informatikai rendszert idén mi építettük ki a klub számára. Felszereltük a wi-fi állomásokat, a webkamerákat, több száz méter kábelt húztunk be, és persze nem csak az eszközök fizikai kihelyezéséről volt szó (fúrásról, csavarozásról, szerelésről, anyázásról), hanem a szoftveres hátteret is össze kellett mindehhez rakni. Szóval nem volt egyszerű az ügy, akadtak is néha kisebb problémák, amiket a lehető leggyorsabban kellett áthidalni, hogy a versenyzők ebből minél kevesebbet vegyenek észre. Azt hiszem egészen büszkék lehetünk magunkra, mert kisebb döccenőket leszámítva, minden szép gördülékenyen ment. A sok szerelés közben nem igazán volt alkalmam fényképezni és ténylegesen részt venni a verseny egyéb programjaiban, de azért persze láttam érdekes pillanatokat: voltak koncertek, nyitóműsor, néptáncosok, köszöntő-beszédek, eligazitások, és minden nap nagy élmény volt végig-nézni a felvontatást. Hihetetlen sok versenyző érkezett Őcsénybe erre a kb. 1.5 hétre. Sok külföldi és még több magyar család. Nagyon érdekes volt látni hogy nekik ez már tényleg egy életforma. Ilyenkor egy hétre félretesznek mindent, fogják a nagymamát, kisbabát, kiskutyát, kiscicát (nem vicc, hanem komolyan, pórázon hozták a macskákat!), feleséget és elutaznak. Nekik ez az időszak csakis a versenyről szól. Nyilván ez a dolog nem csak a versenyző részéről igényel erőfeszítést, hanem ott vannak a családtagok, akik mindenben támogatják, a segítők, akik kimennek vele a starta és végig-várják a 1.5 – 2 órás vontatásokat a tűző napon, kiszolgálják a versenyzőt, fogják neki a szárnyvéget, elmennek érte ha terepre száll, és még sorolhatnám. Szóval ez egy nagyon összetett és komoly dolog, ez az ami főképp megragadott engem. Esténként persze ott vannak a nagy lazítások, a sörözések és bulizások a sátorban, mindenki kiül a kempingbe és vacsoráznak, beszélgetnek. Van hangulata a dolognak, nem is kétség!

A sok szerelés mellett jó volt ez a pár nap arra hogy én is belerázódhassak a reptéri életbe. Közelebbről láttam a dolokat, sok új embert ismertem meg, kicsit talán mások is közelebb engedtek magukhoz mint eddig. Bár én nem vagyok klubtag, de azért jó volt ennek a részesének lenni. Még úgy is, hogy Kari hazahozott a cégtől valami vírusos nyavaját amit sikeresen elkaptam tőle, így mindketten köhögéssel, takonnyal és brozasztó mellkas-fájdalommal “élveztük” végig a forró munkanapokat. Hát ez van, de végül kiütéssel győztünk!

A sok szép élmény és a rengeteg látnivaló mellett sajnos le kell írjam hogy a verseny első tényleges napja szomorú dolgot is tartogatott. Éppen a sátorban ebédeltünk a klub elnökével, mikor megindult az első felvontatás. Premier plánban nézhettük ahogy a több száz gépet húzzák fel az égre kötélen a motoros gépek. Nagyon szép és különleges látvány volt. Aztán hirtelen megtörtént a baj – az egyik motoros gép felvontatás közben lezuhant. Mi már csak arra eszméltünk hogy jönnek a mentők, légimentők, rendőrök. Egy darabig nem is tudtuk mi történhetett, majd az irányítótoronyból később megláttuk a búzatábla közepén az összeroncsolódott gépet. Akkor már szállingóztak a hírek hogy a pilóta nem tud kiszállni, súlyos fej- és gerincsérülést szenvedett. Végül mentőhelikopterrel szállították el Pécsre. Vérfagyasztó volt az egészet így közelről látni, és belegondolni hogy ez bárkivel bármikor megtörténhet. Nem is nagyon tudtam magamhoz térni és aznap már végig csak ez kavargott a fejemben. Azóta annyit tudok a pilótáról hogy többször is meg kellett műteni. Nagyon remélem és kívánom neki hogy javuljon az állapota, szerintem rengetegen aggódtak érte a repülőkből és persze innen a földről is! Hihetetlen és sokkoló élmény volt, ami megint megtanította nekem hogy az életünk mennyire törékeny és múlandó. És mennyit hibázunk azzal ha nem használjuk ki kellően a pillanatot. Azt hiszem zárásnak elég is ennyi, a képek pedig remélem picit visszaadják nektek a (jó) hangulatot!