Olyan dolog történt velem a héten amilyen még soha. Muszáj erről megemlékeznem. Alapvetően vigyázok magamra és kisebb sérüléseim voltak csak az évek folyamán. Inkább furák mint komolyak. Tört már el pl. a kislábujjam és az orrom. És a legrosszabb kórházi élményem talán az epekő-műtét volt, 18 évesen, ami szintén extrémnek mondható de igazából rutin műtét. Most viszont egy teljesen “átlagos” balesetet szenvedtem el kedden.

Éppen munkába igyekeztem reggel, az utcánk szokás szerint nem volt eltakarítva, szállingózott a hó, finom port alkotva a földön, emiatt valószínűleg nem láttam hogy éppen egy jeges részre lépek. A következő pillanatban nagy reccsenést hallottam és éreztem hogy kiugrik a térdem a helyéről, majd összestem az úton. Baromira fájt és mikor ránéztem a lábamra és megláttam hogy milyen eldeformált pózban van a térdem, majdnem rosszul lettem. Szerencsére a szomszédok közül is sokan ekkor mentek a melóba és így egyből akadt egy tucat segítségem. Nagyon kedvesek voltak, de sajnos egyáltalán nem tudtam felállni, így mentővel kellett bevinni az ambulanciára. Apa rohant haza a melóból és jött velem. Soha nem utaztam még mentőben, ezt kipipálhatom a listáról.

0596d71e89b911e3a943128efa3d5264_8

Itt kezdődött a tortúra második része. Betoltak a kórterembe, nagy nehezen lecibálták a cipőm, a nadrágom, el lehet képzelni ez mennyire volt kellemes és fájdalommentes… Ezután egy órán át feküdtem az ágyon és vártam és magamban nyünyörögtem a fájdalomtól, mert az ambulancián épp nem volt orvos!!! (WTF?!) Nővér viszont volt legalább 7-8, de nyilván ők semmit nem tudtak csinálni velem, úgyhogy végighallgattam szépen hogy ki mikor megy szabadságra, hol fognak Húsvétolni, és hogy az ápoló fiú ma tudta meg hogy a csaja hat hetes terhes. 1 óra múlva megjelent egy öreg fószer akire még egy muslincát sem szívesen bíznék rá, nemhogy a térdem. Közölte hogy toljanak a röntgenbe. (Jelzem ezt az egy óra várakozás alatt már simán megtehették volna.) Itt ment kisebb szenvedés hogy használható kép készüljön a lábamról, majd visszatoltak, de addigra az öreg megint eltűnt valahova. Ekkor – szerintem Isteni sugalltra – megjelent egy középkorú orvos, akit végre érdekelt hogy miért fekszek a kórteremben keresztbe, és hogy vajon mi van a lábammal. Fél perc alatt helyretette, igazából ekkora már annyira baromira fájt hogy a helyrerakást meg sem éreztem. Újabb röntgen jött, majd egy fiú begipszelte a lábamat. Búcsúzóul még szúrtak egy injekciót a hasamba, amit 30 napig kell adagolnom magamnak, aztán kitoltak egy szál bugyiban és pólóban a váróba, kb.50 ember közé. Közölték hogy szívesen hazavisznek, de a mentősöknek 6 órán belül kell elszállítaniuk, ha akarjuk akkor oldjuk meg magunknak a dolgot. Megoldottuk.

Hát nagyjából ennyi a passió, most itthon fekszek három napja, már kiolvastam az internetet, rejtvényt fejtettem, eszek, alszok mint egy csecsemő, és ingázok az ágy és a wc közt járókerettel. Igazából az egészben a legrosszabb valahogy ez a kiszolgáltatottság-érzés: Hogy nem tudok egyedül felkelni és lefeküdni normálisan; a nappaliban élem az életem és kb. mindenben segítségre szorulok; hogy ültem a hóban 10 percig és sírtam és a fél utca látta; hogy az ápolók közül kb. 2 emberséges nő volt, aki néha megkérdezte mi van velem; hogy segget villantottam amíg apáék betuszkoltak a barátunk Suzukijába; hogy végig senki semmit nem tudott mondani hogy most eltört-e a lábam, vagy a szalagokkal mi van, vagy hogy begipszelik-e vagy nem, és még lehetne sorolni.  Bízom benne hogy jövő kedden lekerül a gipsz és addigra sokkal jobb állapotban is leszek. Addig lehet nekem drukkolni! És persze hatalmas köszönet a csodás családomnak és a barátoknak, szomszédoknak akik állandóan érdeklődnek utánam, mindenben segítenek és támogatnak!

3a4de01e8dbb11e38e841267e31ce5aa_8