A héten nagyon szomorkás – vagy mondjuk inkább hogy megbántott – voltam. Mióta apukám beteg, egy csomó dolgot átértékelt magában. Többször szóba került köztünk, hogy “mielőtt meghal” szeretné egyszer látni a tengert. Ez nem egy elrontott bakancslista, csak most még nagyon is jó állapotban van fizikailag, lelkileg is, és kapott egy pozitív löketet az álmai megvalósításához. Megbeszéltük, hogy az ősszel talán családilag elutazhatnánk, mindannyian, a horvát tengerhez. Egy ideje csend volt erről a dologról, majd a héten “hidegzuhanyként” közölték a szüleim hogy ők mennek a bátyámékkal, már a szállás is le van foglalva. Csak így! Nagyon csalódott voltam, és annyira rosszul esett a dolog hogy konkrétan elsírtam magam a műszakom végén. Úgy éreztem hogy minket totálisan kihagytak az egészből. Persze voltak rá indokok, hogy miért a tesómékat viszik: Mi sokkal fiatalabbak vagyunk, jobban keresünk, van autónk,  mi még bármikor elmehetünk, és mellesleg nem kaptunk szabadságot sem mostanra. Ez mind igaz is, részben! DE: nem érzem úgy, hogy bűnhődnöm kéne, mert teszek a vágyaimért, és mozdulok érte, ha el akarok valamit ér ni az életben. Én ezekért tanultam, dolgoztam, spóroltam és tettem. Nem véletlenül van nagyobb fizetésem, autóm vagy diplomám és egy relatív jól fizető állásom. Lehet hogy szerencse is?! Igen, biztosan! sok apró momentumban szerencsém is volt az életben, de alapvetően sosem vártam a sült galambot.

Úgy gondolom, hogy némi szervezéssel vagy előkészülettel minden megoldható lett volna ahhoz, hogy mi is tudjunk menni velük Horvátországba, a párommal. Nem is az fájt annyira, hogy nem láthatom most a tengert, hanem az egész, ahogy ezt tálalták, szervezték és ahogy kirekedtünk belőle. Egy szép gesztus lett volna, ha legalább minket is elhívnak. Soha nem volt köztünk a bátyámmal féltékenykedés vagy testvéri viszálykodás, és ehhez szeretném is tartani magam a jövőben. Szeretem a családunkat, úgy, amilyen, és törekszem rá hogy ne változzanak a viszonyok rossz irányba. Egyszerűen csak vágytam volna egy jó kis közös programra és feltöltődésre én is. Mi is. Sajnos most ebből kimaradunk. Tudom, hogy nem haragudhatok örökké és nem játszhatom a sértődöttet állandóan. Azóta már többször beszéltünk erről a szüleimmel, fontosnak tartom hogy az ilyen dolgokat beszéljük ki, és ne rejtsük véka alá ha valami bánt minket. Utána sokkal könnyebb az ember lelke, és ezért is tudunk családként együtt működni, mi heten. Néha nem könnyű, de tudni kell megbocsátani és túllépni a sérelmeken. Nektek hogy megy?! Én nagyon igyekszem!