Úgy, de úgy örülök, hogy végre megint vannak hétvégéink! A szó szoros és valós értelmében. A hétvége az hétvége, a munkanap az munkanap, a pihenőnap az pihenőnap, a szabadnap az szabadnap. Ennyi, ilyen egyszerűen. Azt, hogy én hétvégén is dolgozom 24 órában, már nem veszem számításba. Tökre hozzászoktunk és alkalmazkodtunk is teljesen. Hosszú idők után most újra volt egy péntekünk és egy szombatunk, amit nyugalmasan lehetett együtt tölteni: pihentünk, láblógattunk, tv-ztünk, hobbiztunk, beszélgettünk, későn keltünk, tengtünk-lengtünk. Ez minden pénzt megér, nem beszélve a hétköznap estékről, amikor időben hazaérünk és utána nem hajt még a maszekolás miatti őrület, tehát van időnk egymásra figyelni. Szuper!

Pénteken bevetettük magunkat a csípős éjszakába. Először pizzázni mentünk, valószínűleg Szekszárd legkihaltabb helyére, ahol este 8-tól 10-ig rajtunk kívül senki sem volt. A cuki pincér fiú keverte a brokkolit a karfiollal, nem tudta hogy milyen a tavaszi pizzájuk, és tejeskávé helyett egy egész kancsó tejet kaptam, cigizni meg csak a galérián lehetett.  De azért jó volt persze. Utána a város legfüstösebb kocsmáját sikerült megtalálnunk, itt a pultos egy olasz bérgyilkosnak tűnt, aztán Kari majdnem megfulladt, a melleimre rárobbant egy negyed citrom-szelet és egy részeg próbált nem rám esni a lépcsőn – kis sikerrel. Éjfél körül angolosan távoztunk és hazafelé találtam egy új kápolnát, amiről eddig nem is tudtam. De a legjobb az egészben az volt, hogy a Birkus itthon volt és megint kibeszélhettük a “kibeszélnivalót”.  Kellemes, télre hangolódós esték már ezek.