Már nagyon régen elolvastam ezt a könyvet, csak mindig halogattam, hogy írjak róla ide. Nehéz összeszedni a gondolatokat vele kapcsolatban. Nagyon tetszett különben az egész, most olvastam először Szilvásitól, és őszintén szólva csak úgy találomra kaptam le ezt a darabot a mamám polcáról. Nem is hallottam még ezelőtt az íróról, de láttam, hogy rengeteg könyvünk van tőle. A fülszövegen olvastam, hogy ezt a művét értékeli Szilvási is a személyes kedvenceként, gondoltam, akkor rossz nem lehet. Plusz, az egyik órámra én is írtam belőle egy lektori jelentést, amire ötöst kaptam a tanártól. Tehát elég pozitív élmény az olvasása, már emiatt is! (De nyilván az sem volt véletlen, hogy éppen erről a könyvről írtam.)

Szóval a történet két fiatalról szól, Tamaráról és Attiláról, akik viszonylag rögös ismerkedés után belekezdenek egy kapcsolatba. A fiú a megismerkedés után nem sokkal egy balatoni építő-táborba megy, és onnan leveleket írogat a szerelmének, Tamarának. Egyébként az egész könyv különlegessége, hogy nem egy összefüggő elbeszélést olvashatunk, hanem napló formájában “szólal meg” hol Attila, hol Tamara. Nagyon érdekes, hogy Szilvási egyszer egy fiatal lány, egyszer pedig egy kamasz fiú szerepébe bújva ír, és mégis teljesen hiteles mindkettő. Tényleg olyan, mintha két külön személy irogatna egymásnak.

Az egész nyelvezete, a vonalvezetés, meg ahogy egymásról vallanak a szerelmesek, az nagyon tetszett. És vannak benne kis mellékszálak,  a többi családtagról is kapunk információkat, és egyben korképet is ad az akkori Magyarországról, Budapestről, picit a politikáról. Szóval olvasmányos.

Egyedül a könyv vége nem tetszett. Nekem ez túl drámaira sikerült, és igen valószerűtlenre. Nagyon sok könyvvel ez a bajom egyébként, biztos túl realista vagyok. De a történet végén Tamara egy érdekes – és igen “szép” – módon bizonyítja feltétlen szerelmét Attila iránt. Hogy hogyan azt nem árulom el, hátha valaki még nem olvasta.. 🙂